Felébredtem, körülnéztem, tompa zúgás, beszédfoszlányok, lecsuktam ismét a szemem nem akartam a valósággal újra szembe nézni. Színeket kezdtem látni, alakok bontakoztak ki előttem, hangok szóltak hozzám, kezdtem belesüllyedni az álomba újra, tudatalattim által kivetített vágyaimba, és egy kéz bontakozott ki előttem hozzám ért, az arcomhoz. Gyönyörű nagy férfikéz volt vézna ujjakkal, esküszöm még egy leheletnyi dohány illatot is éreztem rajta… Végig simította az arcomat, végig a nyakamon éreztem, hogy közeledik a hozzá tartozó arc is kezdett tisztulni a köd, már a leheletet éreztem az ajkamon, de az arcot még mindig nem láttam tisztán… Zökkent egyet a busz és felébredtem. Kinn már sötét volt ez eső csurgott végig az ablakon, egy pillanatra mintha még mindig éreztem volna, megtapogattam kicserepesedett számat. Kinéztem az ablakon, ismerős és megszokott minden tudtam, hogy nem sokára otthon leszek. Fárasztó héten voltam túl nagyon fárasztón. Teljes erővel tanultam és buliztam mindenre volt időm csak aludni nem. De nem bántam életem legpezsgőbb hete volt! Olyan hét volt, ami után érdemes megpihenni és az se baj, ha soha nem ébredsz fel többet. Tele volt boldogsággal, sikerélménnyel, szenvedéssel. Örömmel, dühvel, jó téteménnyel, hazugsággal, barátokkal. Úgy éreztem, hogy élek végre!

   Zötykölődtünk tovább, megláttam a várost jelző táblát, és rajt a nevet, ami mindent és semmit is jelentett egyszerre, hiszen a múltamat itt éltem, felhőtlen gyermekéveimet, itt vannak a legjobb barátaim, a szeretteim, viszont ez az a hely, ami visszatartott az igazi élétől, ahol mindig jó kislánynak kell lenni, és ahol semmi nem történik. És valóban semmi nem változott, ugyanazok a kátyúk, épületek, kanyarok, emberek. Már mennék is vissza, újra állni akarok elég volt ebből a porfészekből. Forduljunk meg…

    Leszálltam a buszról. Még mindig esett. Esernyőm persze nem volt. Megálltam a buszmegállóban a táskámmal, ami már nagyon húzta a vállamat és a másikkal, ami a ruháimat rejtette. Rágyújtottam. Meredten néztem magam elé és azon az álmon járt az eszem, intenzívnek tartottam túlzottan is annak. Furcsa, mert szagokat nem szoktam érezni, de épp ez tette annyira valóságossá. Feleszmélve megállapítottam, hogy az eső egyre jobban esik. Az utca kihalt volt és néptelen, ahogy szokott, a tócsákról visszaverődött a narancssárga fény, a templom kert gesztenyefái, ijesztően, és egy szál levél nélkül ágaskodtak felfelé. Semmi nem változik, semmi nem történik, persze ez így nem igaz teljesen, de semmi olyan, ami egy percre is felkavarná a rendet, valami újat, erőset, a hétköznapokon túlmutatott teremtene. Beleszívtam a cigibe.

   Hazafelé vonszoltam magam elmélyedve a gondolataimba, észre se vettem, hogy már odaértem a kishídhoz, amihez annyi szép emlék kötött. Amire nagy bölcsen édesapám azt mondta, hogy ez 10 éven belül ki fog lyukadni. És valóban már a közepén elvékonyodott a beton és rátettek most egy vaslapot. A híd amortizációjához én is hozzájárultam, órákig topogtam rajta egy fiúval, minden este, egész nyáron, ott csókolt meg először. Emlékszem, az a csók is olyan volt, mint a kapcsoltatunk először a mennyben éreztem magam aztán szép lassan rájöttem, hogy ez nem is olyan jó. Az lángolás elmúlt, de ő örökre az életem része marad akár tetszik akár nem. Az elékezés tengerét hirtelen egy víz tenger váltotta fel, a cipőmben. Remek!

   Húztam tovább a kis bőröndömet. Egy újabb első csók helyszíne, egy fiú, aki nagyon csúnyán átvert! Még mindig haragszom rá, persze ezt ő nem tudja, mert, hiába találkozunk, mindig azt kérdezi: Nóri hogy van? Én meg nagy ívbe tojok rá, mert nem érdemel többet. De ennek az eseménysorozatnak köszönhetek egy nagyon jó barátot. Mindegyik csók elindított valamit, ami megváltoztatta, más irányba terelte az életem. Vajon az álombeli csók mit tartogat számomra?

5 pocsolyával később otthon vagyok. A ház a szüleim, meleg van, várnak. Van minden. Végül is, amiért hazajöttem az is: csend és nyugalom. Alvásra vágyok, és arra az álomra újra. Egy kis beszélgetés, és már süppedek is el a jó meleg ágyikóban. Lecsukom a szemem, próbálom felidézni a képet. Sikerül az kéz újra az arcomon, és újra ott a lehelet, és már érzem, ahogy közelednek felém azok az ajkak, nem látom ki az, mert a csók előtt lehunytam a szemem. De érzem a puha száj érintését, a fanyar dohányillatot és tudom ki ő anélkül, hogy látnám és mosolyogva szenderedek el.